A Magánytól való fél/elem

A mai világban a legtöbb embert érintő dolog: a magánytól való rettegés. Sokunkat nyugtalansággal tölt el az a gondolat, hogy egyedül legyünk. De miért? Sokszor gondolkodtam rajta, többféle magyarázat is eszembe jutott. Minduntalan arra esett a választásom, hogy nem akarunk saját magunkkal lenni. Mitől tartunk?

a MAGÁNY, MINT DEFINÍCIÓ: "A magányosság olyan érzelmi állapot, melyben a személy erőteljes üresség és kirekesztettség érzést tapasztal. A magányosság több mint puszta vágy a társaságra vagy egy másik személyre. A magány egy átmeneti vagy állandósult érzelmi állapot az ember életében. A magányos ember elvágva, elidegenítve érzi magát a többi embertől, számára nehézséget okozhat vagy lehetetlen is lehet értelmes emberi kapcsolatok kialakítása. Gyakran tapasztal szubjektív belső üresség érzetét és a világtól való elzártságot. Néha viszont jólesik az elzárkózás a külvilágtól. Vannak olyan pillanatok, mikor egyedül akarunk lenni. Az extrovertált személyiség társaságkedvelő, nagyobb társaságban érzi jól magát, szeret a társaság középpontjába kerülni, a magányosságot ezért fájdalommal éli meg. Az introvertált személyiség a magányt, egyedüllétet és az elmélyült elemzést kedveli, társaságban kényelmetlenül érzi magát, soha nem szeret nyilvánosság előtt szerepelni."

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Mag%C3%A1nyoss%C3%A1g

Wikipédia - Pléh Csaba: A lélektan története 2010

Rákerestem, mert érdekelt vajon mi a valódi jelentése. Érdekes, de én a magányt és az egyedüllétet egy kalap alá vettem, és most döbbenten láttam, hogy bizony a kettő nem egy és ugyanaz.

Szóval az emberek ezt a szorongató érzés nem akarják átélni, főként nem hosszútávon, és ezért még arra is képesek, hogy e helyett bevállalnak egy társas magányt. A társas magánynál általában két együtt élő ember úgy vesz részt, hogy csak felszínes / formális kapcsolatot tartanak fent, és mindeközben magányosnak érzik magukat. De nem változtatnak különböző okokra hivatkozva, mint:

- Gyerek miatt,

- Anyagi okok miatt,

- Még kicsik a gyerekek,

- Már nagyok a gyerekek,

- Már 20 éve együtt vagyunk,

- Mit fognak szólni az emberek,

- Kifőzne, mosna, vasalna rám.

...és még hasonlóan okos kifogásokkal maradnak abban a bizonyos "melegszarban". Persze ez is érthető, tényleg sokkal egyszerűbb abban maradni, és nem tenni semmit sem. Csak azt nem értem, ha ebben is maradnak, akkor miért nem dolgoznak azon, hogy a kapcsolatukat újra izgalmassá, érdekessé tegyék?

Ja, mert meló lenne abban is! Meg hát VÁLTOZÁS lenne, és úristen nehogy már bármi is megváltozzon, maradjon csak a megszokott rutin. Csak azt felejtik el az emberek, hogy egy életük van és az véges! Plusz a gyerekeknek ők lesznek a minták, és ők ugyanúgy fognak élni majd, mint a szüleik.

A házasságom utolsó pár éveit szintén társas magányban töltöttem. A jól bevált rutin szerint végeztem mindent, élveztem is valószínűleg...

Aztán így visszagondolva elsőnek jöttek a "vásárlási kielégülések", ami annyit jelent, hogy mindig vettem valamit: egy cipőt, egy ruhát, bármit. Ez mindig csak addig okozott örömöt, amíg meg nem hozta a futár. Amint a kezemben volt, már megint ott volt az az üresség. Ismerős Hölgyeim?

Aztán a hét napból hat napon edzés, ha lett volna szombaton, akkor is mentem volna.

És innentől indult el az a bizonyos lavina... Úgy éreztem, hogy hiába vesz körül nap, mint nap három emberke, mégis magányos voltam.

Aztán elköltöztem és újra csak magányos voltam, akkor már senki nem vett körül, (bocs, egy macsek mégis). Most sokakban felmerülhet, hogy akkor mi értelme is volt?

Mondom: másfél évig mondhatni nyaldostam a sebeimet, sírtam, féltem, utáltam magam, utáltam mindenkit. Mindenki mást hibáztattam, amiért egyedül maradtam, sőt őrültnél őrültebb gondolataim voltak. Mindig azon járt az agyam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne megtenni, egy pillanat műve lenne és nincs több szenvedés...

A "hab a tortán": fél éve miután egy csodálatos embert elüldöztem magam mellől, rájöttem, hogy magamon kell változtatnom. A hozzáállásomnak a dolgokhoz, a helyzetekhez, az emberekhez, de legfőképpen saját magamhoz. Ugyanis ha egyedül nem tudsz boldog lenni, akkor tartósan mással sem leszel. Ez is az ébresztő része volt. Nem várhatom mástól, hogy boldoggá tegyen, mert hiányozni fog egy idő után valami, és ez a valami: saját magam, és saját magam szeretete.

Itt és most értettem meg, hogy én már nem magányos vagyok, hanem egyedül vagyok. Egyedül vagyok magammal és élvezem.

"Boldogságot nem lehet adni - csak megteremteni." Müller Péter.