A múlt elengedése - II.
DON QUIJOTE de la MANCHA ala AGI - folytatása
No, szóval 1995 januárjában alig 19 évesen megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki akkor 24 éves volt. Hol másutt, mint egy kocsmában, és egy régi barátnőnek' köszönhetően. Mint ismeretes a diszkóktól és a buliktól megcsömörlötten voltam, elegem volt mindenből és mindenkiből. Mindenáron egy "igazi társra" vágytam, aki szeret engem, aki megbecsül, aki csak az enyém.
Az események igencsak felgyorsultak, ott álltunk, hogy decemberben eljegyzés. Előzményeként az volt, hogy odaköltöztem hozzájuk, mivel sokszor hajnalok hajnalán vitt haza, mert elaludtunk, és ez egyre többször fordult elő. Így anyukája is szorgalmazta ezt a döntésünket, aztán feltette fiának a nagy kérdést ezek után, hogy nem-e tervezünk valamit, mert neki ezt tudnia kell. Mondhatni szánkba adták a dolgokat, és mi meg belementünk (?!). Őt folyamat cseszegették, hogy mikor lesz már barátnő, azután mikor lesz már esküvő, utána mikor lesz már gyerek, stb. (gondolom sokunknak ismerős...). Én meg meg akartam mutatni, hogy én megcsinálom azt, ami a tesóimnak eddig nem sikerült, férjhez megyek.
Szóval megismerkedésünk után másfél évvel esküvő. Úgy volt, hogy egy külföldi munka miatt hosszabb időre elutaztunk volna messzire, nagyon messzire. Aztán ez valamilyen okból kútba esett, bár akkor már kiderült, hogy terhes vagyok... Hiszem, hogy jót tett volna nekünk az a munka a messzi idegenben, mindenkitől távol... Felnőttünk volna mindketten, összekovácsolt volna minket...
Így ehelyett az anyóssal boronálódtunk össze, túlságosan is. Anyám helyett anyám volt, szinte sülve - főve együtt voltunk, sokszor irigykedve, hitetlenkedve vették tudomásul az emberek, hogy ilyen jól elvagyunk. Persze kellett ehhez az én alkalmazkodó képességem, vagy befolyásolhatóságom (?) is. De nem panaszkodhattam megvolt mindenem, aminek ára volt, így utólag nézve jó nagy ára...
Tehát 96-ban esküvő, 97-ben első gyermek, 2001-ben második, majd építkeztünk, természetesen túl közel, kertszomszédok voltunk/lettünk. Ami akkor nagyon jó volt, több szempontból is, mert lássuk be nagy segítségünkre voltak. Egyrészt tudtuk a gyerekeket kire hagyni, számíthatunk rájuk. Hozzáteszem a szüleimre szintén, nem volt távolság az a 12 km.
Azt azért tudni kell, hogy anyósom eléggé határozott (vagy csak annak mutatta magát?) ember volt, főnökösködő, amit ő gondolt, vélt dolgokról az úgy volt és KÉSZ. Nem nagyon lehetett vele vitatkozni, ha mégis biztos, hogy én húztam a rövidebbet, így az elején feladtam bármi ilyen kísérletet. Hagytam magam irányítani, mert ez könnyebb út volt... konfliktusmentes...
Így teltek, múltak az évek, már csak azt vettem észre, hogy 5.-, 10.-, 15. házassági évfordulón vagyunk túl. Szaggattuk az éveket, és egyre távolabb és távolabb kerültünk egymástól a férjemmel. Megvolt mindenünk, ház, kocsi, nyaralás télen-nyáron, kirándulások, boldogok lehettünk volna... De amikor azt látod, hogy senki sem értékeli ezt, sőt én magam sem, valami elszakadt bennem...
Ennek volt egy előzménye is. 2013-ban kezdtem el sportolni, mondhatni szerelmese' lettem. Dohányoztam elég rendesen, ami azt jelentette, hogy egy nap egy-másfél doboz elment, bulik alkalmával szerintem ez meghaladta jócskán a kettőt is... Éreztem, hogy le kell tennem, bárhogy is, ezt meg kell tennem elsősorban magamért.
Mikor mondtam anyósnak, csak annyit mondott: "Naa, majd meglátjuk!" - és még nem is ezzel a mondattal lett volna a legnagyobb gondom, hanem az a hangsúly, ahogy mondta (de meglehet én képzeltem oda...). Azt tudom, hogy annyira szarul esett... Támogatást, bátorítást, biztatást vártam tőle, ehelyett lehúzott érzelmileg... elbizonytalanított...
A látogatások csökkentek, mivel kávézni is csak azért kávéztam, mert cigiztem, tudom jó kis kombináció, de ez volt.
Aztán már valamiért nem is beszéltünk, aztán már nem is köszöntünk, aztán minden haraggá fordult át, de hogy hogyan azt a mai napig sem tudom...
Folyt. köv.
Magnetic*
"Sokkal súlyosabbak a harag következményei, mint okai."
Marcus Aurelius