A múlt elengedése - IV.

/A múlt elengedése - III. folytatása/

2015. - május - ballagás - haverok - buli... Itt kezdődött el minden. Itt borult meg a világom, itt ébredtem fel Csipkerózsika' álmomból. Felfokozott hangulatban voltunk, ittunk, táncoltunk, énekeltünk, sztem kellőképpen mindenki ittas volt, persze ez nem mentség semmire sem. Szóval éppen vártam a mosdóra, mikor az onnan kijövő "úr" odab*szott az ajtóhoz és ellentmondást nem tűrve megcsókolt. Utólag azzal védekezett, mert "úgy néztem" rá. Nem tudom ez mit takart, mindegy is. DE! Egy biztos, hogy kinyitotta "Pandóra szelencéjét"... Egy olyan dolgot hozott felszínre bennem, ami a mai napig kísért... Felkorbácsolta érzékeimet, ami valahol lent, nagyon mélyen szunnyadt bennem. (idejét se tudom már mikor csókoltak meg ekkor utoljára...)

Akkor hirtelen nem is reagáltam semmit se, sőt utána is úgy csináltam mintha nem történt volna semmi sem. Pár nap múlva úgy alakult, hogy együtt mentünk egy rendezvényre, minduntalan beszélni akart velem, de kivédtem mindegyiket. Én nem akartam vele beszélni, szerettem volna elfelejteni az egészet. De tudom, ekkor már a szelence résnyire nyitva volt, ami a folyamatos nyomulásának hatására feltárult. Írt, hívott, már csak azt vettem észre, hogy együtt rójuk a tóköröket és egyre jobban elmélyültünk egymásban... Végre valaki, akinek nem csak egy anya-, egy feleség-, egy háztartási alkalmazott voltam, hanem a NŐ. Beszélt hozzám, meghallgatott, szeretet (?), támogatott (?), egyszóval azt hittem megtaláltam az ideális, tökéletes férfit, aki a legfontosabbat adta nekem: az IDŐ-t. Időt szánt rám, figyelt rám, kedves volt velem. Soha nem vágytam nagy dolgokra, most is azt tartom a legelső és legfontosabbnak, amit adhat egy ember a másiknak az az IDŐ!

És minden együtt volt, hittem neki, ittam minden szavát, úgy éreztem megtaláltam a másik felemet, a nagy Ő-t... Lopott percek, órák voltak ezek, felkorbácsolta vágyaimat és többet akartam... Többet akartam ettől a pasitól, és jeleztem is, hogy én komolyan gondolom, akkor úgy tűnt ő is... Olyannyira, hogy alig három hónap alatt meghoztam a döntést, hogy válni akarok. Ő is nagyot nyomott a latban, de már rengeteg felhalmozott, elnyomott szarság volt, ami miatt, már nem tudtam elképzelni, hogy ott maradjak. Azt meg fenntartani, hogy legyen egy szeretőm kizártnak tartottam/tartom. Majd két hónap múlva elköltöztem. És szépen jöttek sorba a pofonok...

Az első, legnagyobb és legfájóbb, hogy egyik gyerkőc se akart velem jönni... Nehéz volt, nagyon nehéz. DE! El kellett fogadnom! Én is hoztam egy döntést, ők is hoztak egy döntést, amihez elég nagyok voltak már (18, 14) és tiszteletben kell tartani!!

Soha, de soha nem fogom a fejükhöz vágni, mert szeretem őket! És nem azért fogom őket jobban vagy kevésbé szeretni, mert az én kedvemre tesznek, vagy sem.

A másik nagy pofon akkor ért, amikor elköltöztem. Az úriember' abban a szent minutumban úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben... Se e-mail, se telefon, se személyesen... Összezavarodtam teljesen, nem értettem, hogy hol van az eddig töretlenül nyomuló pasi, aki megért, aki támogat, akit nem érdekel, hogy mit mondanak mások. Hol van a határozott, magabiztos férfi, hova lehet?

Majd megjelent egy-egy látogatásra, hogy kielégítse magát, és én amilyen hülye voltam belementem, mert azt hittem, hogy ezzel visszakapom... Bármit megtettem volna, olyan állapotba voltam akkor...egyedül voltam...magányos voltam...elesett voltam... és ő ezt kihasználta... Úgy bánt velem, mint egy prostival, csak éppen fizetni felejtett el...én meg odaadtam neki magam, a testem, a lelkem...

Való igaz, hogy mondta, hogy ő csak most "erre képes", ne várják tőle többet...és elfogadtam, vagy inkább próbáltam elfogadni és úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogyha kedve tartja, jön, és...porig alázott, és én ezt hagytam... :(

De képtelen voltam tovább már ezt elviselni, olyannyira, hogy az elmúlt félévben nem egyszer megfordult a fejembe, hogy mennyivel könnyebb lenne, csak egy pillanat műve és megszűnne minden. Minden könny, minden kín, minden szenvedés és minden bánat.

Akkor nem fogadtam volna magamra, hogy megélem a 40. szülinapomat... :(

Jöttek sorra az önvád különböző formái, meg hogy elhagytam a fiaimat, hogy mit gondolnak rólam az emberek, hogy rossz vagyok, és hogy senkinek se kellek... Karácsonykor annyira szar passzban voltam, ha az ex annyit mondott volna csak, hogy "gyere vissza" röpültem volna... Most hálás vagyok ezért is, hogy nem tette meg!

Aztán még próbálkoztam, hogy oldjuk meg és menjünk el valamerre együtt, de minduntalan kihátrált. Végre márciusban, meguntam és meghoztam a nagy döntésem és elküldtem...végleg... Semmi reakció nem érkezett erre, majd telt/múlt az idő és nekiállt "zaklatni". Házhoz jött, írogatott, hogy itt van, engedjen be, majd email hegyek, sms-ek. Addig ment, hogy kilesett, amikor a szoliba voltam és a kocsimnál várt. Vagy 10 percembe telt mire felfogta, hogy hagyjon békén, rá se tudtam nézni. Ezután még jött két-három e-mail, írta, hogy rájött, hogy szeret engem, de magának se merte bevallani, nem hogy másnak. Meg hogy végre megértette, hogy én komolyan gondoltam vele, stb.... Majd mikor regisztráltam a badoora látványosan jelezte, hogy ő is fent van. Megnézte az adatlapom, amit ugye egyből jelez a rendszer. No, többek közt miatta is töröltem magam onnan... és most talán eljutott oda, hogy már mást zaklat, és másnak teszi a szépet, és másnak hazudozik... Jaa, és akadt egy-egy e-mail az úr exétől is, aki hol fenyegetett, hol gratulált nekünk, és sok boldogságot kívánt, mindezt úgy, hogy megküldte több közös ismerősünknek is. Értetlenül álltam előtte, hiszen akkor már rég lezártam a dolgot Shadow-val... de nem reagáltam egyikre sem...

Így utólag minden egyes szava, hazugság volt. Nem volt egy igaz szava sem. Vagy ha igaz is volt bármi is, egy önző, beszari alak csak. És ennek ellenére mégis sokat köszönhetek neki! Mert igaz, hogy majdnem belehaltam ebbe a nagy "edzéshelyzetbe", és igencsak nagy árat fizettem ezért a "kalandért", DE erősebbé tett!! Hitem töretlen maradt, hogy őszintének kell lenni, és meglehet bízni másokban ezek után is. Ami 2016 májusában be is következett... újra hittem valamiben / valakiben / valakinek...

És hogy mit éreztem? Úgy éreztem, hogy becsaptak, elárultak, megaláztak, a sárba tiportak, összetörték a szívem és a lelkem...

Fáj kimondani még így lassan két év távlatában is, de azt kaptam, amit "adtam"... valószínűleg ugyanezt érezte az ex is... nem sokat ér, de SAJNÁLOM...

és még fájóbb kimondani, hogy majdnem kárt tettem magamban miatta...olyan közel álltam hozzá... és most csak azt mondogatom, hogy mit hagytam volna, ki ha megteszem...

Magnetic*

"Tudd, ha valami fáj, hogy ilyenkor nemcsak a múltadat temeted, hanem a jövődet is szülöd éppen. A fájdalom ördöge az kiáltja benned: "Ez örökké így marad!" Te pedig tudd, hogy hazudik. NEM MARAD ÍGY!"

Müller Péter