A múlt elengedése - V./2

Aztán már a hét napból négy-öt napon hozzám jött haza aludni'. Miközben többször is hívogatták, hol a nő, hol annak a lánya és nekem "kuss" volt, mert ugye "nem haraggal váltunk el" volt a válasz. Szinte szlogenné vált már az alig két hónapos együttélésünk alatt. Jól gondolkodott a nő, éket vert közénk, és ő ezt hagyta! Hiába jeleztem finoman, majd hisztisen minduntalan: "nem haraggal váltunk el"... Annyit hibázott ugyan, hogy nem őhozzá ment vissza...de ezt majd egy kicsit később.

Nem voltak üzik, se messenger, se viber, nem voltak hívások vagy csak elvétve...ez jár csak ha együtt élek vele már?

Plusz azok a fura dolgok, hogy a keddi és a csütörtöki edzésnapokon sohase jött, amikor Bp.-en edzett. Hmmm, mire is gondolhattam volna, mint arra, hogy náluk van, és ezt nem is cáfolta meg sohasem...

Aztán azon a bizonyos januári napon szakadt el a cérnám: ónos eső, csúszós utak, de neki időpontja van a fodrászhoz Bp.-re... ühüm, és nem volt elérhető egyik telón se, de állította, hogy semmi ilyesmi nem volt /és lehet.../.

Idézet Mr. Raven előkerült korábbi bejegyzésből:

"Jól felhúztam magam rajta természetesen és írtam neki 19:54-kor: "naaa, megszépültél már? Vagy már elvesztél, látom. Szerintem nincs, min vitázzunk eztán, aki fontos az fontos - még egy teló kikapcsot is megér - megértettem, és én vagyok paranoiás tényleg - hát, sajnálom, remélem, megéri."

Olyan fura, a mai napig emlékszem, hogy a hajamat szárítottam, és nagyon zaklatott, féltékeny voltam. ÉS tudtam, hogy nem kellene ezt leírnom és mégis megtettem. Vajon mi a fene játszódik le az emberben ilyenkor, mi az, ami abba az irányba mozdítja el a mérleget, hogy mégis megteszi? Mi viaskodik az emberben? Az elme meg a szív? Vagy? Az elme folyamat nyomatja, hogy "nehogymá hagyjad ezt te!", "becsap!" "átver!" A szív meg hiába suttogja, hogy "ne tedd meg!" Az elme hangja elnyomja...és győz!

"Február 1-jén annyira biztos voltam a dolgomban, hogy dühömben összepakoltam egy kupacba a cuccait, ha este bejön, vihet mindent. Aztán mikor itt volt már jobb szerettem volna, ha marad, és helyrehozzuk a dolgokat. De ő úgy döntött, hogy elmegy. Másnap írtam egy e-mailt és kértem fontolja meg adjon egy esélyt nekem."

Íme, a nagy írás:

"Szia,
Sajnálom, hogy így alakult, megfogant bennem egy-két gondolat, megosztom veled:
Egyrészt igazad volt abban, hogy attól félek, hogyha nem hozzám jössz haza, elveszítelek... Másrészt azt érzem, hogy én vagyok KEVÉS (!) Neked...Mikor Imi rám írt, hogy hallotta Lisától mi történt, (hozzáteszem Lisa írni akart Neked) akkor csak annyit írtam neki, hogy "elengedtem a sast"...Ez volt a válasza: "Pont akartam erről írni Neked.. Annyiszor gondoltam rá, amikor írtad nekem ugyanezt.. Azt hiszem, mindketten inkább mi vagyunk a sas és magunkat zárjuk kalitkába azzal, hogy mindent feladunk, hogy csak a másikra koncentrálunk és mivel Ő nem ezt teszi, elégedetlenkedünk.. Mi csinálunk magunkból megunt sast.. Nem ugyanazt csináljuk, mint akkor, amikor belénk szerettek.."és azt hiszem, igaza van...DE! Én veled együtt szeretnék szárnyalni, és hiszem, hogy ez a kapcsolat nem csak ebből állt, többre hivatott ez ennél. Képtelen vagyok megszakítani Veled a kapcsolatot, nem megy...Segíts nekem, kommunikálj velem, beszélj hozzám, higgy bennem, szeress! Köszönöm! Szeretlek! Én itt vagyok, ahol - várlak..."

Mondanom se kell, hogy nagy hatással nem lehettem rá, mert: "Február 12-én jött a válasz rá, aminek ez a mondata volt a lényege és a legfájóbb: "nekem egyelőre a saját élet van." Pffff, nagyon szarul rosszul érintett, nagyon, nagyon..."

Szóval elemezgethetném még jó darabig ki és mit tett vagy éppen mit nem tett meg ezért a kapcsolatért. Annyi bizonyos, hogy véget ért akkor. Én féltékeny voltam, null önbizalommal, túlzásokba estem, ő megsértődött, mint egy kisfiú és hazament anyuci szoknyája mellé duzzogni. Egyikünk se viselkedett felnőttként, bár az egy nagyon jó kérdés lenne, hogy az milyen? Hogy viselkedik egy felnőtt? Hiszen a legtöbb ember pont ugyanígy reagálta volna le, sőt...

Így utólag már ezért is hálás vagyok, pedig azt hittem ebbe is belehalok. Úgy éltem meg, mint egy újabb férfi, akinek nem kellek, nem vagyok elég jó számára. Azt gondolom így az idő távlatából, hogy jót tett nekem ez a pofon is. Sok mindenre rávilágított, amin változtatnom kell, és még mindig nem vagyok "kész". Sőt újra feltűnt ez a színen, hogy "nem vagyok elég jó" valakinek, naaa, vajon kinek? Igen...igen, badoos barátomnak', de ezt majd máskor...

Nos, hálás vagyok, mert ha akkor ezt nem teszi meg, akkor valószínűleg nem kezdem el írni a könyvet! Ki akartam írni magamból a rosszat, és beleszőni azt a mesét, amire vágytam...

Folyt. köv.

Magnetic*

"Megalkuvás mindig belső bizonytalanságból, valójában önbizalomhiányból fakad. Mint ahogy a féltékenység is ugyanebben gyökerezik. Mert akkor vagy féltékeny, ha nem bízol abban, hogy te jó nő vagy." Csernus Imre