a NAGY felismerés - avagy senkinek se kellek :/

A vasárnapi nagy lazy day-en, az ÉN napomon, a csak magamra- és csak az érzéseimre összpontosítok napomon beütött a NAGY felismerés. Ami újabb szeg volt az önbizalmam (?) és/vagy az elengedés (?) koporsóján.

Mindez onnan indult, hogy szombaton történt ez/az, és leírtam. Szóval:

"Tegnap a kisebbel kicsit összejöttünk (?!), szerinte én lovagolok' még mindig azon a témán, hogy elköltöztem és hogy ők meg nem jöttek velem... hogy én térek vissza erre a témára mindig, őt már nem érdekli, túl van rajta. És lehet igaza van, és én nem vagyok ezen túl... Lehet hiába mondom, hogy elfogadtam és belenyugodtam, lehetséges, hogy a lelkem mélyén még mindig fáj...hmmm...hmmm..."

A másik eset:

"Az apa is kicsit beszólt nekem, ami szarul esett, érdekes mert egyből az jutott eszembe, hogy kár volt mondani, hogy otthon leszünk szenteste és ott is alszunk. Jaja, besértődtem, DE úgy érzem jól kezeltem végül, büszke vagyok magamra. Elengedtem és max 15-20 percig rágtam magam rajta, és hogy ezért újból ki akartam rekeszteni őt amiért megbántott, de túl tettem magam rajta! És nem kezdtem el vitatkozni vele, hanem hagytam az egészet... Büszke vagyok magamra!"

És a hab a tortán:

"25 napja nem találkoztunk... már 18 napja nem kommunikálunk egymással... Milyen szomorú, hogy amiatt mert ő ilyen makacs - meg talán én is - nem lesz ebből se semmi. :/

Hihetetlen rossz érzés van rajtam emiatt, sírni tudnék, sőt...

Ma reggel az ugrott be, hogyha ő arra se veszi a fáradságot ezek után, hogy írjon, keressen vagy bármi, mi értelme lenne nekem keresni?! Hiszen ezek szerint nagy és mély nyomot nem hagytam benne... Vagy abban hisz, hogy mint mindig az ilyen alkalmakkor majd én keresem?! Vagy? Vagy minek gondolkodni az ő fejével, hiszen nem tudhatom, hogy ő mit gondol, érez...

Csak úgy érzem, ha hagyom a dolgokat a maguk útján haladni, akkor csak egy helyben toporgok. Idegesít ha nem történik velem valami. És igen tudom ez az elme megint, nem tud nyugton maradni. Mindig kell legyen valami amit meg kell oldjon... Türelmetlen vagyok... és valahogy el kell engedjem őket, de folyamat arra ébredek, hogy ő jut az eszembe. Nézem a telóm, hátha írt... FÁJ, de magam sem tudom hogy mi...

A hiányuk? Az elutasítása? Hogy neki se jelentettem semmit se ezek szerint? Hogy neki se kellek? IGEN.

Hiszen ez kísér végig:

- Nem kellettem az exnek se...

- Nem kellettem a fiaimnak se...

- Nem kellettem Shadownak se...

- Nem kellettem Mr. Ravennek se...

- Nem kellettem badoos barátomnak' se...

- Sőt, anyámnak se kellettem anno asszem..."

Hát nem valami lelkesítő eszmefuttatás belátom, DE akkor is ez a szitu, ide lyukadtam ki. És hogy mit kellene ezzel tennem? Magam se tudom. Valszeg elengedni... végleg, végérvényesen... és tovább lépni. de! HOGYAN? Hogyan lehet egy ilyen felismerést elengedni? Hogy lehet ezen túllépni, hogy valszeg az eddig leélt 41 évem alatt senkinek se kellettem igazán? Jó kérdés újfent...

Úgy érzem túlságosan is szeretni akarok, mondhatni szeretni bolondulásig...

"Szeretni bolondulásig

De finom lenne!

Csak az a másik észrevenne,

S benne lenne!"

(Hmmm, de sokat hallottam ezt gyerekkoromban, és szerettem/szeretem.)

Noo, szóval, mindig csak az a bibi, hogy az a másik nem akar eléggé, azt hogy MIÉRT nem tudom, nem jöttem még rá erre. Vajon mi van bennem ami miatt mindenki inkább kihátrál? Legyen szó akár egy barátról, akár egy barátnőről, akár a fiaimról, akár egy társról... I don't understand :/

Én csak szeretni/szeretve akarok lenni! Mi ezzel a baj?

Magnetic*

"Megközelíteni egy másik embert nem csak az ölelés, de még egy őszinte beszélgetés szintjén is, amikor "őszintén kiadom magam", veszélyes dolog. Kockázatos. Vajon mit kezd velem? És én mit kezdek vele? Beengedni magamba valakit - ez a szeretet. És ehhez le kell győzni (...) azt a félelmemet, amit lehet, hogy utólag igazol az élet, hogy nem kellett volna." Müller Péter

Mély és szép gondolatok ezek, CSAK! a sorozatos negatívumok hatására már ki akarja kiadni magát egy újabb embernek? aki lehet ugyanúgy lelép, arra sem veszi a fáradtságot, hogy megvizsgálja a saját álláspontját, hátha az övé a téves? Nem tesz semmit a kapcsolatért csak mutogat, hogy te vagy a hibás! és annyiba hagyja, hagyja elveszni az embert, az időt, a boldogságot, a szerelmet, a lehetőséget... :( és az a nagy helyzet, hogy belefáradtam, hogy egy újabb akárkit is újra közel engedjek magamhoz, semmi értelme az őszinteségnek, az igaz szónak, a kitárulkozásnak...