Mi jön még? már nagyon elegem van ala AGI

Mikor lesz vége már ennek a negatív hullámnak? - kérdezhetném újra és újra magamtól... Komolyan kezdem elveszíteni a reményt, hogy jó is jöhet az életembe még ebben az évben...

Hétfőn Écsanyáék' hőn szeretett berni pásztor kutyusa, Barnabás átment a szivárvány hídon... :(

Szombaton a szokásos járat alkalmával, mikor megérkeztünk, észrevettem, hogy olyan furi ahogy kinézett. A gerince végig kilátszott, nagy hordó hasa volt és nem jött oda, hogy jól összenyálazzon, vagy éppen belém törölje a csipáját. És ez utóbbinak nem tulajdonítottam nagy jelentőséget... csak "örültem", hogy nem tette. Meg is jegyeztem, hogy nem tetszik nekem ez a kutty', és ennyivel letudtam. Most mardos a lelkiismeret, hogy lusta voltam felvenni azt a kibaszott kabátot, hogy kimenjek hozzá, ha csak egy simogatásra is. Pedig valahol tudtam/éreztem, hogy nem sok lehet hátra és mégse tettem meg, sőt mikor elindultunk, csak annyit vetettem oda neki, hogy vigyáz Écsanyáékra'. Mert ki se kísért minket, ez feltűnt, DE nem mentem vissza...és most ez nagyon FÁJ! Nem tudom visszacsinálni, hiába is minden siránkozás és bőgés, nem segít.

Nem tudtam kinek elmondani ezt az egészet, folyamat hétfő óta ez kattogott az agyamban. Végül ma leírtam badoos barátomnak' (ja, igen ráírtam végül - mert nem bírtam tovább - 10-én...DE ez egy másik sztori):

"Szia, van még vmi amit el kell, mondjak, mert ha nem tehetem, akkor behülyülök" Hétfőn Anyumék kutyija, Barnabás átkelt a szivárványhídon... :( Szombaton voltunk, mondtam is hogy nagyon rosszul néz ki, nem tudom elmondani, hogy mit láttam akkor rajta, de tudtam, hogy vmi nem oké...és én ahelyett, hogy kimentem volna hozzá, hogy vele legyek, bent maradtam, mert lusta voltam felvenni azt a kibaszott kabátot...meg amikor eljöttünk csak annyit vetettem oda neki, hogy vigyázzon anyumékra, még csak meg se simogattam, és most annyira utálom magam, hogy el nem tudom mondani...nem is tudom, mi van velem...én nem ilyen vagyok :( és most már lehet te is utálsz..."

Írta, hogy sajnálja, és nem utál ezért...plusz még ezt: "Az ember mindig a hibáiból tanul. Már én is voltam hasonló helyzetben. És szerintem sokan voltak már így. Visszacsinálni sajnos ugye nem lehet. De ezentúl jobban igen!"

Miért teszünk meg olyat, amit tudunk, hogy nem kellene, ÉS miért nem teszünk meg olyat, amit tudjuk, hogy meg kellene tenni, mert, lehet, hogy már nem lesz rá legközelebb alkalmunk?

Tudtam, hogy közeledik a vég, mégse búcsúztam el tőle. Miért? Mert abban reménykedtem mélyen, hogy tévedek? Mert azt hittem, hogy lesz még rá alkalmam?

Nem tudom, csak azt, hogy ritka szarul érzem magam emiatt és nem tehetem jóvá.

Igen jól látja badoos barátom' az ember a hibáiból tanul, de most mégis megfogalmazódott bennem, hogy meg se érdemlem, hogy kutyám legyen... :( :(

és ez gyűrűzik tovább, hogy

- meg se érdemlem, hogy legyen egy társam

- egy barátom

- egy kapcsolatom...

Mikor tanulom meg végre a leckét? Hogy figyeljek másra, másokra is, mert lehet, hogy szükségük van/lenne rám... Hogy ne mindig csak a saját sebeimet nyaldossam, és a saját szarságaimmal foglalkozzak? Hogy ne zárkózzak el ennyire az emberektől, mert nem mindegyik "szemétláda", ne legyek ennyire begubózva, ne legyek ennyire bizalmatlan, és önző...

Magnetic*

"Az ember utólag döbben rá, mennyi csoda mellett ment el. Utólag jön rá, hogy elfelejtett szeretni. Utólag, hogy boldog volt, s észre sem vette. Utólag, hogy nem is figyelt a másikra. Utólag, hogy elfelejtett jónak lenni hozzá. Utólag, hogy kár volt őt nem szeretni. Kár volt unni, aminek örülni is lehetett volna. Kár volt "természetesnek" tartani, hogy a kutyusod lihegve nézett rád, egy angyal szeretetével - amíg élt." Müller Péter