Öngyötrő

Rohamléptekben közeledik egy születésnap. Egy olyan embernek a születésnapja, aki mély nyomot hagyott bennem, akitől így az öt hónap távlatában, hogy nem történt semmi sem - egyszerűen nem tudok szabadulni.

Igen! Igen ő az! Badoos barátom. Nem tudom, mi van vele, mi történt vele, igazából ő is eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Bár ezt ő is gondolhatná rólam... azt már nem taglalom, hogy én miért nem írtam neki. Azt már leírtam az előzőekben szerintem már jó párszor. Nem is ez a lényeg most. Hanem azt szeretném megosztani, ami zajlik bennem. Az a csatározás, ami folyik bennem, az agy kontra szív között egyszerűen kiborító...

Azok az instrukciók, amiket az agyam mond, amiket sugallani akar, gondolom mindezt azért, hogy engem védjen az újabb sérüléstől. A legkülönbözőbb féle magyarázatokkal áll elő, hogy miért ne írjak a születésnapjára neki bármit is: SMS-t, messenger üzenetet vagy éppen viber üzenetet.

Idézem: "Hülye vagy! Nehogy már ráírjál! Hányszor akarsz még megalázkodni előtte? Eszedbe ne jusson írni neki! Úgyse mész vele semmire se! Megint csak csalódni fogsz! Őt nem érdekli, hogy mi van veled! Térj már észre! Ha eddig nem keresett nem vagy neki fontos..." - és még sorolhatnám. 😂😂

És hogy mit súg a lelkem, a szívem? Hát ezt: "ne legyél rest, keresd őt, ha szereted! Minden rendben lesz! Várja, hogy írjál neki! Ha szeretnél tőle valamit, akkor emeld meg a kissegged' és ne habozz, írjál! Elszalasztod életed nagy lehetőségét, hát tégy valamit, hogy ne így legyen! Írj neki! Csak bizonytalan magában, és arra vár, hogy keresd! Ne habozz! Erősítsd meg, hogy szereted!" - hmmm, tovább is van, mondjam még?

Nem tudom, hogy hogyan fogok végül dönteni, egy blogbejegyzés biztos, hogy fog születni belőle. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mi lenne most a helyes. Mindig a szívemre szoktam hallgatni, hogyha döntenem kellett valamiben, de amint láthatjátok, nem állok túl rózsásan így sem. Bár, az is meglehet, hogy sok minden észdöntés volt így utólag visszanézve, és csak én gondoltam azt, hogy a szívemből cselekedtem...

Hogy mit tudok? Azt, hogy még soha nem állt hozzám ilyen közel valaki, mint ez a srác. Az a sok közös dolog, egyszerűen ilyen még nem volt az eddigi életemben, akivel ennyi minden passzolt volna. És egyszerűen nem értem, hogyha minden stimmel, akkor miért nem működik? Hol van most akkor ő?

Azt is tudom, hogy vele tudnám elképzelni a hétköznapjaimat. Azt is tudom, hogy ezt a pasit akarom/szeretném szeretgetni, ölelgetni, csókolgatni, simogatni, masszírozni, hogy vele szeretnék szeretkezni, vad, szenvedélyes éjszakákat / nappalokat eltölteni. 😋 Most a Csernus jól kiröhögne, mert azt is mondanám, hogy egyszerűen 'szeretem úgy, ahogy van'. De tényleg! Egyszerűen annyira nekem való, hogy akarom és kész... 😍

Dehogy kifejtsem, hogy mit szeretek benne, hát íme: szerettem ahogy csipkelődőt velem, azt is amikor szó csatákat vívtunk és egy kicsit bedurcizott - azt annyira imádtam! Nincs mit tagadni: felizgatott... na, most sokan azt gondolják, hogy "úristen ezt a lökött tyúkot!" - de nem érdekel, ez vagyok én... 😅

Szeretem benne, hogy olyan egyszerű' - ő sem vágyik luxus szállodákba, meg flancos helyekre. Én is csak feszengek ilyen helyeken, nem szeretem... 😅 Szeretem a kopasz fejét, itt megjegyezném, hogy soha nem tudtam volna elképzelni, hogy én nekem ez tetszeni fog valaha is, vagy, hogy egyáltalán tetszhet, ez is milyen fura már! Imádom azokat a zöld szemeit, egyszerűen el tudnék veszni bennük...😋 Szeretem azokat az erős karjait, ahogy magához szorított, ahogy lefogta a kezemet...😋 Szeretem a kemény fenekét, az izmos lábait. Szeretem a tetoválásait, az összeset. Nagyon tetszik, hogy motorozik, nagyon szeretnék vele suhanni, meg kell, valljam ez is, ha csak rágondolok, felizgat... 😋

Egyszóval' vele szeretném élvezni az életet.

Ehhez képest elég messze állok tőle, nemde? Nem tudom, hogy mit fog hozni majd az élet, csak azt érzem, hogy az összes zsigerem rá vágyik. Szívem szerint minden teketóriázás nélkül írnék neki, csak azt hiszem, hogy félek az újabb elutasítástól, az újabb csalódástól, attól, hogy nekem többet jelent, mint én neki.../bassza meg, tényleg öregszem vagy mi, síírokk 😁 soha nem voltam ilyen érzékeny, vagy legalábbis nem mutattam...kifele.../

Bár azt hallottam, hogy jobb az adott bizonyosság, mint a bizonytalanság - de akkor ez alatt az öt hónap alatt, hogy nem történt semmi sem, az már egy adott bizonyosság, nem? Vagyis, hogy ő nem akar tőlem az égvilágon semmit sem, hiszen nem keresett... Vagy ez már megint csak az elme műve? Még az is lehet... hiszen nem gondolkodhatunk mások helyett, hogy ő hogy élhette meg az adott szituációt, hogy élte meg azt, hogy én sem kerestem, hogy eltűntem...

DE! Nagyon szarul esik, hogy nem keres, egyszerűen nem értem, hogy miért. Az elmém folyamatosan azt hajtogatja persze, hogy nem vagyok neki fontos, még egy ilyen áldozatot se képes meghozni értem...abszolúte nem voltam neki fontos az elejétől fogva... csak egy kaland voltam számára... jó kis háború dúl bennem, annyi szent.

Egy dologban biztos vagyok, hogy a bolondja lettem... csak peregnek a napok, a hetek, a hónapok - azt hiszem lassan itt lesz az ideje, hogy elengedjem... És azt hiszem, hogy ez az elengedés az utolsó vele kapcsolatos blogbejegyzésem lesz, amit a születésnapjára írok, az lesz a last message'...💌

Tehát a visszaszámlálás elkezdődött... bármennyire is fáj, ezt be kell fejeznem, mert hiába akarom, ha ő nem... 😭😭

37 nap...💔

Magnetic*®

"Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz." Csernus Imre

Erre csak ezt reagálnám: "néha úgy megfognám az érzéseimet és kib*sznám a picsába..." - naa, ez egy pont ilyen szitu....😑