Véget ért a móka mára – avagy bezárul Magnetic*® magába :D
Múlt héten keresett az egyik ismerősöm, újra aktuális lett volna egy szombat esti elhajlás... Hát már egyszer kihátráltam ebből a találkozóból mondván, hogy nem érek rá, nem jó az a nap nekem. De most már nem halogathattam tovább. Küldtem a kutyusról egy képet, és írtam neki, hogy most már nem nagyon tudok menni semerre sem, mert nem tudom és nem is akarom magára / másra hagyni őt ;-)
Első körben nagy örömködés volt részéről. Én pedig írtam, hogy hát végre elszántam magamat, hiszen mindig is erre vágytam...
Aztán jött a 'fekete leves: "De így bezárod magad nagyon nem?"
Az én reakcióm csak ennyi volt erre: Eddig se mentem sehova sem :D
No, erre már nem válaszolt semmit sem - ő is eltűnt, mint az a bizonyos szürke szamár...
Ezt soha sem fogom megérteni: kérdem én, hogy milyen barát' az ilyen, aki nem ismer valójában. Mert ha ismerne, akkor tudná, hogy itthon dolgozom és mikor legutóbb voltam februárban náluk, akkor már megbeszéltük, hogy edzésre sem járok, és igazából sehova nem megyek. És hogy annyiból áll a nagy kimozdulásom, hogy átugrok a fiúkhoz, szombatonként a szüleimhez megyünk és vásárolni, ja meg volt ez az évi két alkalom, amikor felugrottam hozzájuk. De ezt mi megbeszéltük már akkor, most hova zárnám be magamat ennél jobban, hogy van egy kutya velem? Nem értem...
Engem tényleg nem ismernek. Szerintem még a legközelebb álló emberek se ismernek igazán. Aztán nem tudom, hogy azért mert ennyire kiismerhetetlen vagyok idézőjelben, vagy mert pont nem érdekli őket... Ha jobban belegondolunk az embereknek mindig a saját problémája, meg a saját kis dolgai a fontosabbak mindenki felett. Vagy csak én találkoztam lehet ilyen emberekkel, ami egyben felvet egy kérdés, hogy akkor én is ilyen vagyok?
És, hogy hogyan élem meg, hogy kiesik ez a két alkalom évente majd az életemből: hát, mit is mondhatnék: NAGYSZERŰEN. Igazából ez a két alkalom mindig arról szólt, vagy inkább arról kellett volna szólnia, hogy egy jót beszélgetünk. Ami így is szokott indulni, aztán valahogy mindig csak az ivászat - ivászat - ivászat. Ezért nem érzem azt, hogy összedőlne a világ bennem ezek nélkül. Inni, itthon is tudok - egyedül. Én értelmes beszélgetésre vágyom, ahol mindenki meghallgatja a másikat. Nem csak mindig az egyik felet kell hallgatni látástól mikulásig, hogy neki milyen problémái, gondjai vannak, amit már évek óta hallgatok ráadásul - de még véletlenül se tenne valamit vagy változtatna valamin, hogy ez a fennálló helyzet vagy megszűnjön, vagy valamerre elbillenjen. Nekem is vannak, sőt - amint látjátok, ha nincs is, akkor kreálok valamit...
Amit elég szar így utólag is visszaolvasni, nézni, de attól még ez az igazság. Ezért is jó, hogy írom a könyvet, ott aztán elereszthetem a fantáziámat - és még csak nem is nézek semmiféle szappanoperát... Nekem nem kell ehhez nézni, magamtól is jönnek ezek a remek csavarások... :D :D :D
Szóval, bezárom magam... Valóban? Szerintem meg a legjobb társaságban vagyok :D
Hiszen tényleg erre vágytam amióta az eszemet tudom, hogy legyen egy kutyám, egy magyar vizslám. És igazából olyan társra is vágyom, akinek szintén vannak vizslái vagy kutyái, és ő is annyira rajong értük, mint én. Én nem vágyom ötcsillagos szállodákba, wellness hotelekbe, buli negyedbe.
Én erdőbe vágyom, a természetbe, a vízpartra (legyen az tenger vagy tó), a sétákra, a kirándulásokra egy TÁRSsal és mindezt kutyikkal karöltve...
(de ahogy tapasztalom, olyan vágy ez, mintha legalább az Eurojackpot-ra vágynék....bár, meglehet ez is előbb potyogna az ölembe, mint az akire vágyom....)
Magnetic*®
"A kutya nem harap meg. Csak az emberek." Marilyn Monroe